Az ég alatt a Gangesz fölött
Noran Libro, 2017
Eksztázis. Vajon lehet-e az eksztázis állapotában élni? Gyerekkorom óta foglalkoztatott az eksztázis, az állandó, megfejthetetlen mélységű belső izgalom. Nem az őrjöngő, verejtékben vergődő, hanem a csendes, láthatatlan remegő, gyógyító öröm és vágy, melyet a felfedezés, az újdonság, az új napra virradás kíváncsi izgalma tart életben. Nem tudtam, felnőttként sem sokáig, mi az, ami hiányzik, mit keresek, honnan a furcsa érzés, hogy az élet, amit élünk, valójában nem igaz. Túl sok benne a felesleges játék, a színház, a maszkok, elcserélt ruhák és szeretők, talán némi rövid nyugvó ponttal, ha a megfelelő a megfelelőre talált. Sok a fájdalom, a szenvedés, és a sérülésekből következő még több sérülés, amit a szülők öntudatlanul örökítenek tovább gyermekeiknek, mit sem tudva sem ők, sem a gyerekek arról, hogy egy olyan készen kapott valóságot dédelgetnek, amely családi örökség. Van élet azon túl is, sőt gyakran, csak azon túl van élet.
A legnagyobb változás sosem akkor kezdődik, amikor repülőre szállunk, hogy magunk mögött hagyjunk mindent, amit ismerünk. Hosszú évek előzik meg, míg a sóvárgásból gondolat, elhatározás, majd terv lesz.
Gyerekként már sejtettem, hogy csak az igaz, teljes, önfeledt pillanatokért érdemes élni. Önfeledt, mert abban a pillanatban már nem vagyunk ott. Elfelejtkezünk magunkról.
Az elmúlt években gyakran töltöttem az estéimet az Operaház nézőterén. Szerettem az operát, a zenét, a grandiózus látványvilágot. Valójában azonban mindig csak azt a pillanatot vártam, azt az egyet, ami lehet, hogy egy előadás alatt csak egyszer fordul elő. Ültem és vártam, hogy megtörténik. Onnan tudtam, hogy itt van, ez az, hogy elakadt a lélegzetem. Előbb vettem észre, hogy visszafojtott lélegzettel figyelek, minthogy tudatosult volna, mi is történik valójában a színpadon. Azt is éreztem, hogy nem csak én vagyok így ezzel. Abban a bizonyos pillanatban a közönség egy emberként tartja vissza a lélegzetét. Katarzis. A teljesség pillanata. Az a csekély, rövidke kis idő, mikor minden szinkronba kerül egymással olyan harmóniát sugallva, amelyet a hétköznapi életben kevéssé tapasztalhatunk. Minden eggyé válik: a művész és a szerepe, a művész és a nézők. Eltűnnek az egyéni vágyak, a megosztó ítéletek. Egy marad csak. A pillanat.
Szerettem volna utánajárni, vajon honnan jönnek? Szerettem volna többet belőlük, megmaradni bennük és nem csak sóvárogni, vágyni az önfeledtséget. Azért indultam útnak, hogy hátrahagyva az életem, egy másik, spirituálisan nyitott kultúrában felfedezzem a boldogság eredetét.
Ajánló
Konrád Mónika 2013-ban eladja budapesti lakását és fél év fizetés nélküli szabadságot kérve a munkahelyétől Indiába utazik. Az utazás hosszúra nyúlt, Indián át Nepálig közel tíz hónapon át tartott, sok izgalommal, élménnyel, felismerésekkel telt. Ahogy Mónika írja, azért indult útnak, hogy hátrahagyva az egyik életét, egy másik, spirituálisan nyitott kultúrában felfedezze a boldogság eredetét. Kell-e egy kiadónak szebb kaland, mint szerzőjével együtt átélni az élet – úristen!, az élet – lényegét: harmóniában önmagunkkal. Könyvét Magyarországon a Noran Libro Kiadó adta ki, és sikerrel terjeszti mindenütt Európában.
Kőrössi P. József – a Noran Libro Kiadó ügyvezető igazgatója
Mindenkinek van „Indiája”. Paul Gauguin francia festőnek például Tahiti szigete. „India” mindaz a hely, ahol az ember megtalálja és megvalósítja önmagát. Sylvia Plath amerikai költőnek ez a hely Anglia volt, de nem tudott kiszabadulni az „üvegburájából”. Amrita Sher-Gil festőnek „India” India volt, ott találta meg a művészi kiteljesedését. Konrád Mónika „Indiája” is India. Hogy miért vált számára India az önmegvalósítás eszményi terepévé, megtudhatják lebilincselő könyvéből. Remélem, mindazok, akik még eddig nem voltak tisztában saját „Indiájukkal”, a könyv hatására lázasan keresni fogják.
Dr. Gerevich József – pszichiáter, író
Igazi kincs Konrád Mónika története. Olyan helyen és világon vezet keresztül, ahová magam nem indultam volna. Köszönet a fizikai és lelki kalandtúráért. Sok helyütt olybá tűnt, mintha saját szavaimat, gondolataimat, érzelmeimet olvasnám vissza más tolmácsolásában. Hála pedig azért, mert úgy éreztem, valaki végre megért. A sokaságban talán mégsem vagyok teljesen egyedül. Mónika gyönyörűen ír, érzelmi intelligenciája páratlan.
Keresztényi Veronika – egy olvasó
„Talán két-három évvel azelőtt lehetett, hogy eldöntöttem, kilépek a nyugat mátrixából: a depresszió furcsa fajtája lett úrrá rajtam. Az ízek, a zene, az örömök, a vágyak szürke jelentéktelensége akkori életem megbízható tükreként mutatták: mély válságba kerültem. Eltűnt a fény, eltűnt a kíváncsiság, az izgalom. Éreztem, hogy valami mélyen változni kezdett bennem. Figyeltem magam. A megfigyelés képessége lett legdrágább kincsem. A „mindig valamit akaró” haldoklott. A folyamat nem volt különösebben fájdalmas, szorongató, inkább egy csendes, a maga lassú folyamában nyugodtan végigélhető, végigkövethető haldoklás. Nem volt sem drámai, sem látványos, vagy a környezetem számára észrevehető. Szépen csendben halt ki belőlem minden, amit addig magamnak hittem, én pedig lépésről-lépésre nyomon követtem belső halálomat. Figyeltem, ahogy az életem addigi ritmusát jelző belső inga egyre lassabban mozog, egyre kisebbet kilengve egyik, másik oldalra. Vártam, mi történik, ha egyszer csak megáll.”