Csendben lenni nagy kihívás. Megtalálni a helyet, időt arra, hogy egy kicsit elcsendesedjünk, önmagában nehéz feladat. Zajok nélkül, tv, rádió, internet, zene, film, beszéd nékül, cselekvés nélkül, csak csendben lenni, nézelődni, szemlélni – a mai világ mindent megtesz azért, hogy eszünkbe ne jusson megpróbálni.

Gondolattól-gondolatig, ítélettől-ítéletig, elvektől-elvekig pörgünk, faltól-falig megállás nélkül. Kinek rugalmasabb, tágítható keretek közé szorul a világ, kinek rugalmatlan, súlyos, sűrű, kemény anyag határolja. Nehéz kinézni, kiszállni abból, ahogy vagyunk, ahogy megítéljük a világot, ahogy véleményt formálunk magunkról. Korlátaink, felvállalt milyenségünk biztonságot adnak még akkor is, ha mint minden határokkal körbevett terület, akár a saját földbirtok, csak egy szelet az egész világból. Azt ismerem, ami a korlátaim közé szorult, azon túl nem látok.

A csendben nem történik semmi. Micsoda paradoxon, hogy mégis akkor történik bennünk változás, akkor indul el bennünk egy nagy sodrású átalakulást segítő folyamat, amikor nem történik semmi. Ezek szerint a csendben mégiscsak történik valami. Történik velünk, de nem mi tesszük. A csendben a létezést gyakoroljuk, elszakadva attól a lénytől, akinek hisszük magunkat, attól a világtól, ami csak és kizárólag a saját fejünkben létezik. A csendben elengedjük az akaratot, hogy tegyünk, értsünk, javítsunk, változtassunk a dolgainkon. A csend a megengedés ideje.

Minden világ egyszemélyes, egyszeri és megismételhetetlen. Hajlamosak vagyunk mégis azt hinni, hogy a valóság pontosan olyan, ahogy mi látjuk. Mintha mindent ismernénk, mintha már minden ismeretet összegyűjtöttünk volna ahhoz, hogy folyamatosan ítélkezzünk, hogy eldöntsük a dolgok jó, vagy rossz mivoltát, címkét akasszunk a nyakukba. Szűk világ ez a saját világ és többnyire igaztalan. Hiányzik belőle a megértés, a rálátás képessége, a bölcsesség. Milyen ritka kincs ez manapság: bölcsnek lenni! Megérteni egy helyzetet, több szempontból, indulatok nélkül átvizsgálni és ha kell, döntést hozni. Nem ítélni ugyanis nem ugyanaz, mint nem dönteni.

A csendben, amikor azt hisszük, hogy semmi sem történik, minden megtörténik, ami ahhoz szükséges, hogy ez a szűk belső világ tágasabbá váljék. Amikor nincs zaj se bent, se kint, meghalljuk, meglátjuk azt, amit rejtegetünk magunk elől. A szerepeink által diktált valóság és az általunk tudott, hitt személy mögötti terület felfedezésre vár. Sok mindent találhatunk ott, amire nem is gondoltunk volna, hogy bennünk (is) létezik. Mintha hasonló lenne ahhoz, amit másban láttam és megítéltem. Nekem is vannak olyan gondolataim, érzéseim, vágyaim, amiről jobb lenne nem tudni, és lám, mindent meg is teszek azért, hogy ne tudjak róla, hiszen, hátra, a zárható kamrába rejtettem önmagam elől. És bennem is megvan az a képesség, tehetség, személyiségvonás, amiért másokat irigyeltem, csodáltam, mégsem vettem észre, mert nem tudtam megengedni magamnak a boldogság örömét.

A csend leleplezi azt a valóságot, ami tágasabb, mint amilyennek eddig láttam. Több mindent láttat magamból, abból a részből, amit nem szerettem volna soha a magaménak tudni, vagy éppen sóvárogtam utána. Az én sötét és szép belsőm rejtve maradt önmagam előtt. Tágul a belső-külső világom, ha befogadom a sötét részeimet, belátom, hogy egymás tükrében szemlélődve, egyre nagyobbra kell, hogy nyissam a szemem. Magamat kell jobban látnom, hogy a világot is tisztábban láthassam.

Feloldozást rejt magában a gondolat, hogy sötétek és fényesek vagyunk mindannyian.

Manapság divatos az én-idő fogalma. Fontos lett a magunkra szánt idő. Jó lenne részévé tenni a csend-időt. Testben és gondolatinkban elcsendesedve, tevékenység, tenni akarás, külső zajok nélkül legyünk együtt egy kicsit magunkkal. Engedjük magunkat mélyebbre és távolabbra magunkban, mint ahogy szoktuk.

Keressünk egy nyugalmas, csendes helyet a lakásban, vagy a természetben. Helyezkedjünk el kényelmesen, történjen az bármilyen testhelyzetben. Ha nem szeretnénk elbóbiskolni, akkor érdemes inkább az ülőhelyzetet választani.

Miután elhelyezkedtünk, csukjuk be a szemünket, lazítsuk el magunkat, majd vegyünk egy mély lélegzetet és hosszan lélegezzük ki. Ismételjük meg annyiszor, ahányszor szükségesnek érezzük. A kilégzések lehetnek olyanok, mintha sóhajtanánk, akár hangosak is. Tudatosan sűrítsük össze bennük mindazt a feszültséget, amit érzünk és amit el tudunk képzelni. Gondoljunk arra, hogy minden kilégzéssel oldódik, tisztul belőlünk a stressz, a zaklatottság, a gondolati zűrzavar, a felesleges túlzások.

Egy ideig figyeljük a légzésünket, tudatosítsuk, hogy lélegzünk, hogy létezünk. Nagy szavak ezek, de mégis: megfigyeltük-e már valaha azt a folyamatot, amely az életet adja nekünk minden pillanatban? A légzés figyelése nyugtató hatású, lelassítja a gondolataink áramlását, segít eltávolodni a hétköznapoktól. Fogja a kezünket és befelé vezet.

Néhány percig gyakoroljunk így, majd miután elengedtük a légzés figyelését, engedjünk meg magunknak egy a hétköznapi életben nehezen tapasztalható élményt, a semmittevés élményét. Engedjük meg magunknak a gondolkodás helyett a gondolatok felbukkanását, a történést az akarás az irányítás helyett. Hagyjuk magunkat „történni” és szemlélődni. A felbukkanó gondolatot észrevenni, hagyni, hogy jöjjön és menjen. Ha a természetben vagyunk, nézelődjünk céltalanul, de legyünk nyitottak arra, amit látunk. Legyen a csendé, az elengedésé és a megengedésé a csend-időnk.

A gyakorlás végén érdemes rövid összegzést tenni. Mit láttam, hogy éreztem magam, milyen gondolatok bukkantak fel bennem? Milyen érzés az elengedettség állapotában lenni? Fontos, hogy nincs jó, vagy rossz gyakorlás. Csak gyakorlás van. A figyelmünkkel játszunk, élesítjük, ismerkedünk a belső irányítatlan világunkkal és igyekszünk szorosabb és szeretetteli kapcsolatot kialakítani vele.

A csend-idő gyakorlásával kiélesedik a belső hallásunk, a belső látásunk. Jobban olvasunk majd a sorok között, meglátjuk a rejtett tartalmat. Az igazat, ami már csak a bölcseké. Igaz, hogy a csendhez bátorság kell, de hát nem kell bátorság az élethez, a boldogsághoz, mindenhez, ami igazán számít?

Sokat segíthetne több bölcsesség, több bölcs ember ezen a világon.