Rés a pajzson

Az idő, az idő, az idő. Mindig kevés. A feladatok túlnőnek rajtunk. Tágas lett a külvilág, sok mindent szeretnénk elérni, megvalósítani, túlélni és mintha az idő lenne a legnagyobb ellenségünk. Múlik, tőlünk függetlenül. Hamar elröppen egy nagyon várt időszak, a messzi távolban éppen csak derengő, valamikori esemény egyre közelebb lép hozzánk, míg egyszer csak el nem sétálunk mellette is.

Kapkodásra késztet minket az időhiány. Zihálunk, miközben egyre kevesebb levegőhöz jutunk. Annak a rendszernek a részévé váltunk, amely a csendet, a tisztánlátást, a nyugalmat, a testi-lelki egészséget nem tekinti elsődleges fontosságúnak. Mintha arra kényszerítene bennünket, hogy annak a (kül)világnak feleljünk meg, amely rajtunk kívül esik és amelynek a szabályait nem mi alakítjuk. Gondolkodni nem kell, kérdezni sem, csak haladni a tömegek számára kijelölt úton.

Ez a világ mondatja velünk azt is, hogy nincs időnk. Nincs idő gyakorolni, elcsendesedni, meditálni. Nincs idő változni, megújulni, átírni magunkban a régi, poros és még mindig mérgező történeteinket. Rohanni kell, mert ez életben ennél fontosabb dolgok is vannak. Mintha egy védőpajzs venne minket körül, amely valójában nem külső támadástól, hanem önmagunktól véd. A mindennapi hajsza, amibe belekényszerítjük magunkat, „megvéd” minket attól, hogy önmagunkkal ismerkedjünk, hogy fontos felismeréskhez jussunk magunkkal kapcsolatban, hogy mélyebben értsük önmagunkat és a világhoz való viszonyunkat. Érthető a szembenézéstől való félelmünk is, hiszen nem mindennapi az a világ, ami az ember szeme elé tárul, amikor önmaga vizsgálódásába kezd. Az elcsendesedés előhívja a kérdéseket, rámutat azokra a hasonlóságokra, amelyek másokkal láthatatlanul is összekötnek bennünket. Önmagunk mélyebb ismerete együttérzőbbé is tesz bennünket. Felismeréseink után már nem tekinthetünk úgy a környezetünkre, mint tőlünk teljesen függetlenül létezőre, hiszen az ismerősség összekapcsol bennünket.

Az önmagunkról való egyre mélyülő tudás hozzásegít minket ahhoz, hogy egyre tudatosabb életet éljünk és hogy a választásainkat ne a rövid távú vágyaink határozzák meg. Nem biztos, hogy csak egyszer élünk, érdemes hát hosszútávra tervezni. A tudatos élet és gondolkodás nem engedi, hogy ne járjunk a dolgaink után, hogy ne vizsgáljuk meg alaposan a döntéseinket, a reakcióinkat, a viselkedésünket, a gondolatainkat, az érzéseinket. Lustaság is lehet az oka, hogy nem szeretünk utánajárni önmagunknak. Könnyebbnek tűnik az az élet, amely a könnyű, nem megfontolt választások útján halad. Az élet azonban furcsa egy szerzet. Saját szabályrendszere van. Ha nem is érezzük az „elvárásait”, előbb-utóbb a nem megfelelő életmód elkéri tőlünk, amivel tartozunk. Amit nem dolgoztunk fel magunkban, megjelenhet hosszú távú konfliktusban, testi-lelki betegségben. Nem mindegy tehát hogy milyen mélységben ismerjük magunkat és hogy honnan – tagadásból, rutinból, automatizmusokból, vagy mindig megújúló, tudatos erőből éljük az életünket.

Érdemes megkeresni azt a rést a pajzson, melyen keresztül közelebb férkőzhetünk magunkhoz. A néhány lélegzetvételnyi szabadidő, amelyet megteremtünk magunknak kezdetnek elég ahhoz, hogy megtapasztaljuk a csendes és a zaklatott közötti különbséget. Megjelenhetnek az első felismerések, az első kérdések, nemcsak saját magunkkal, hanem a világ működésével kapcsolatban is. A csend-idő, a légzésünk figyelésének gyakorlásával egyre több repedés keletkezik azon a pajzson, amely valójában a saját igazi életünktől és lehetőségeinktől foszt meg minket. A külvilág olyan, amilyenné tettük, még akkor is, ha nem érezzük a személyes felelősséget. Az a számunkra is ismeretlen belső világunk alakította, amelyről nem sokat tudunk. Homályba veszett, eltagadott, nem ismert a belsőnk, pedig ott, odabent vannak a megoldások, az igazi, mélyreható változások gyökerei.

A csendben felismerjük a valódi értékeket és a tennivalót.