Egész életünkben a boldogságot keressük. Szeretnénk jól érezni magunkat, szeretnénk szeretve lenni, kapcsolódni másokhoz, vágyjuk a kiteljesedést, a szabadságot, de a sikereink és az örömteli pillanatok mellett gyakran sok belső, külső gond nyomaszt bennünket.
Lehet, hogy sok negatív érzés és gondolat van bennünk, nem vagyunk jó viszonyban magunkkal, esetleg önértékelési zavarral küzdünk, nem jól érezzük magunkat a bőrünkben és a világban. Keressük az életünk értelmét, életünk párját, sóvárgunk a szeretet iránt és sokszor magányosak vagyunk.
Ha kifelé nézünk, úgy tűnik, hogy a világ két kézzel szórja felénk a boldogság lehetőségeit, ezért a külvilág felé fordulva keressük, kutatjuk, szaladunk utána mindenfelé: keressük élményekben, tárgyakban, emberekben, vagyonban, változatosságban, lehetőségekben. Valóban csodás dolgok várnak ránk odakint: a természet, fantasztikus ételek, csodás utazások, barátságok, felemelő élmények. De akárhogy is élvezzük az életet, időről-időre, és ahogy később idősödünk egyre inkább, felbukkannak a nehézségek az életünkben: veszteségekkel, konfliktusokkal, megoldandó problémákkal találkozunk.
Lehet, hogy a boldogság valódi, kiapadhatatlan forrása nem is ott van, ahol keressük?
A bölcsek úgy tudják, és mind a jóga, mind a buddhizmus ősi írásai is arról szólnak, hogy a boldogságunk kulcsa bennünk van. Bármennyire is hihetetlen, minden öröm forrása bennünk van, önmagunkon belül kell keresni.
A különböző spirituális hagyományok más és másként fogalmaznak, amikor próbálják számunkra érthetővé tenni, hol is érdemes keresnünk az igazi boldogságot. A magyarázatok lényege azonban mindegyikben ugyanaz: van valaki bennünk, aki boldog, aki bölcs, aki szeret, aki ragyog. Sokféleképpen nevezhetjük a belsőnk legmélyén megbújó boldogság-forrást. Hívhatjuk Istennek, atmannak, tiszta tudatnak, vagy lehet ez számunkra maga a szeretet.
Aki bennünk lakik, mint végső megtapasztalandó, örök és változatlan. Sérthetetlen, nem érintik az ego fájdalmai, kétségei és mindenkiben, még abban is, akiről sosem gondolnánk – benne van. Ahhoz azonban, hogy megtaláljuk önmagunkban a boldogság forrását, el kell indulnunk azon az úton, ami minden más úttal ellenkező módon ellentétes irányba, nem valahová, tőlünk el, hanem önmagunkba befelé vezet.
A belső úton járva sok mindennel találkozhatunk. Találkozhatunk a saját árnyékunkkal, az elménk negatív oldalával, régi sérülésekkel, fájdalmakkal, hiedelmekkel, de ezzel egy időben olyan felismeréseket és pozitív tapasztalatokat is gyűjthetünk, amelyek visszaigazolják számunkra, hogy jó úton járunk, érdemes önmagunkon belül keresni. A felismerések következtében pedig elkezdünk változni, átalakulni, megújulni.
Segíteni fog bennünket az úton haladásban, ha megfogadjuk a Buddha tanácsát, aki azt mondta, hogy azokat a tudatállapotokat, tulajdonságokat, érzéseket kell táplálnunk magunkban, amelyek a tudatosság, az éberség, a jelenlét, a szeretet és a bölcsesség felé visznek bennünket, tehát a saját boldogság-forrásunk felé. Azt is mondta, hogy hogy el kell hagynunk azokat a dolgokat, amelyek szenvedést okoznak nekünk, vagy másoknak. Ápolnunk kell a jót, ami boldogságot, örömöt hoz, engednünk kell gyógyulni azt, ami fájdalmas, nehéz, szorongató, haragos bennünk. A negatív érzésekkel teli állapotok nem a szeretet és nem a jelenlét felé visznek bennünket, bármennyire is úgy érezzük, hogy okkal érzünk haragot, vagy bármilyen más negatív érzést.
A négy mérhetetlen tana – Brahma Vihára – négy határtalan, isteni tulajdonságról, tudatállapotról szól, amelyek gyakorlat formájában jó ellenszerei a negatív tudatállapotoknak. Ezek közül az egyik a metta.
Metta, azaz szeretet, szeretetteljes kedvesség, amely gyakorlásakor rövid imákat, jókívánságokat küldünk magunknak, másoknak, ismerősnek, ismeretlennek, akár az egész világnak.
Ez a szeretet, amiről itt szó van, és amit gyakorlunk, nem ugyanaz a szeretet, mint amit a világi életben többnyire tapasztalunk. Ez a szeretet feltétel nélküli, hiszen nem várunk érte semmit, csak adjuk. Nem szenvedélyes, nem szentimentális, de mély és intenzív, ha valóban átéléssel, szívből jövően gyakoroljuk.
Sok mai spirituális gondolkodó is azt vallja, hogy az egyik legfontosabb a testi-lelki egészségünk és a földi-égi sikereink szempontjából, hogy amilyen gyakran csak lehet, tartsuk magunkat pozitív érzésekben. Érdemes ápolni a jó érzéseinket, mert ezek olyan rezgéseket hoznak létre, amelyek gyógyítanak és pozitív változást hoznak az életünkbe.
Ezért is érdemes gyakorolni a mettát. A mettával örömöt, szeretetet, hálát, jobbító szándékot szórunk szét a világban. Ez már önmagában is pozitív érzésekkel áraszt el minket.
A metta meditáció segít kapcsolódnunk is, segíti azt az érzést megerősíteni bennünk, hogy összetartozunk, nem vagyunk egyedül. Még így is, a számítógépek előtt, vagy akár magadban a szobában, amikor gyakorlod, az érzés, hogy az ember az emberrel összekapcsolódik, megerősödik. A magány érzete csökken, a szeretet, vagy legalábbis a jó érzés növekszik bennünk.
Teljesek vagyunk – mert a boldogság bennünk van és ami mélyen bennünk van azt semmilyen külső tényező nem érinti meg, nem teszi tönkre. Az út, ami odáig vezet, hogy ezt felfedezzük, kacskaringós lehet, sok nehezen járható szakasszal, de a folyamatos meditációs gyakorlatunk állandó támaszt, segítséget, inspirációt nyújt ezen a csodálatos, felfedezésekkel teli úton.
