A racionális ember azt hiszi, ami értelemmel felfogható. Számokkal és igazolt tényekkel bizonyított valóságban hisz. Egy ideje sok kérdésem van nekem is az értelmemhez. Szeretném látni, vajon tud-e bármit is az igazán fontos dolgok közül? Tudja-e, hogy születtem, hogy lettem élő? Tudja-e mi a feladatom, mit kell tennem, tudja-e meddig élek és mi történik velem a halálom után? Tudja-e egyáltalán, hogy ki az, akivel az élete történik, ki az az én?
Csak néhány egyszerű, vagyis inkább alapvető kérdés életről és halálról az értelmem számára, ő mégis hamar elakad a válaszokkal.
Azt hiszem – mondja a racionális elme (a racionális ember) – , ami az értelemmel felfogható. Az értelem jelentősége az igazán fontos dolgok esetében azonban megkérdőjeleződik.
Vajon értelemmel valóban felfogható az, hogy egy Föld nevű bolygón élünk, ami egy tűzgolyó körül kering, körülöttünk a Hold, és még más bolygók, egy általunk elnevezett naprendszerben, ami arról a bizonyos tűzgolyóról kapta a nevét? Ez a valós science fiction egy hatalmas térben történik, aminek se vége, se hossza, nagy űr és üresség az egész, megszámlálhatatlan milliárdnyi csillaggal, bolygóval, égi jelenséggel szinezve.
Születés és halál
Két sejtből kifejlődve megszületünk, növekszünk, felnövünk, ismereteket, élményeket, barátokat, tárgyakat gyűjtünk, lesz családunk, sok örömünk, bànatunk, szenvedünk és megbocsàjtunk, időnként megbetegszünk, megöregszünk majd meghalunk. A tiszta értelem számára mindez teljesen értelmetlen. Minek történik velünk ez a zsúfolt élet, ha egyszer, ahogy elkezdődött, el is hagy bennünket? A halál magával viszi a földön gyűjtött értékeinket. Mindent, amit összegyűjtöttünk, amit félve őriztünk – tárgyak, szerelmek, élmények – az életünk végpontján el kell engednünk úgy, hogy nem tudjuk előre a kilépés időpontját. Nem kérdezi tőlünk senki, hogy jó lesz-e most, készen állunk-e, szeretnénk-e.
Az élet végpontja lehet gyerekkorban, fiatalkorban, idősen, magányosan, barátok között, a család gondoskodása mellett, egy élet lezárásaként, szép végpontként, vagy tragikusan váratlanul. A tudás itt véget ér, a halál kérdéskörén gondolkodva az értelem megáll és elbizonytalanodik.
Én és az énem
Vagyok én, az énem, valami nagyon személyes és intim közeg, amit próbálok bejárni az életem során. Elindulok a labirintusban, szeretném végigjárni, leginkább szabadulni a szűk sövény folyosók szorításából. Expedíció ez, önfelfedzés, melyhez nagy csomagot cipelünk. Azt hisszük, mikor útra kelünk, hogy sok mindenre lesz szükségünk az utazáshoz, nagy a bőrönd, az ilyenség-olyanság lakja. Idővel aztán észlelünk: csak az alapvető értékeink fontosak. Ezekhez pedig nem kell se bőrönd, se hátizsák. Vajon értelemmel könnyen felfogható, hogy minden, ami igazán szükséges, valójában nagyon kevés és bent van, nem kint, a világban?
Az értelem hasznos és segít abban, hogy megértsük: a létezés hatalmas. Nem ismerjük a kezdetét, nem látjuk a végét, mi valahol a köztes térben vagyunk, ahol próbálunk kapaszkodót keresni, az értelmünkkel rendszert gyártani a létezésünkhöz. Igyekszünk magunkat, mint személyt elhelyezni térben és időben, miközben fogalmunk sincs arról, hogy valóban kik vagyunk, honnan eredünk, mi felé tartunk és hogy mit jelent valójában élni?
Azt hiszem racionálisnak lenni nem jelent mást, mint legjobb változatában is csak megpróbálni értelmezni a létezést, igyekezni közel kerülni a valósághoz. Legrosszabb változatban pedig korlátozni, behatárolni a végtelen teret, az életet, hogy egy pillanatra se jusson eszünkbe az élet hatalmassága, azok a dimenziók, amelyeket már nem látunk, ahova értelmünk akarattal és okoskodással már nem jut el.
Mert ott, azokban a világokban az értelem értelmét veszti és már valami másra lesz szükségünk.