Kettő volt. Az egyik hosszabb, a másik rövidebb. A hosszabb árnyék lassan, kimérten járt. Tudta, hogy a másik követi. Nem kellett hátranéznie, mindig így sétáltak.
A rövidebb nem szeretett volna lemaradni. Tudta, hogy merre igyekeznek mindketten, de tartott attól, hogy a hosszú meggondolja magát és irányt vált, talán mert rövidebb, rejtélyes utat talált. A rövidebb árnyék előre nézett, igyekezett nem szem elől téveszteni a másikat. A folyóparton sétáltak. A nap szemből sütött, már leáldozóban, minden lépésükkel lassan veszített erejéből. A folyó mutatta az utat, a parti sétány követte egészen a vadregényes kanyarig, oda, ahová látogatói már csak a világ elől elbújni jártak.  Mozgásuk összhangban volt, a lépéseiket is egymáshoz igazították, de ezt a titkos harmóniát csak az égből láthatták. A hosszabb árnyék komótosan mozgott, a rövidebb, talán mert követte a másikat, fürgébben, élénkebben. De a legfontosabb a távolság volt közöttük. A távolságot meg kellett tartani. Mindig ugyanakkora szünettel jártak. A hosszú előrenézve figyelt, nem kapkodhatott, nem szaladhatott előre, a másik, a kisebb, a hosszú hátát figyelte. Nem vette le róla a tekintetét. Tartotta a távolságot. Ők ketten egy másik valóságban jártak. Volt, hogy a sétányon keresztezték az útjukat mások, emberek, kóbor kutyák, de mintha észre sem vették volna őket. Csak a célra koncentráltak.
Észrevétlen árnyékként eljutni oda, ahol már nem kell távolságot tartani.

2016. június 10.