Vajon tudom-e, hogy mire reagálok?

A meditáció, a jelenlét, az ítéletmentes figyelem gyakorlásával olyan gondolatokat, jelenségeket, történéseket vehetünk észre magunkban és a világban, amelyeket előtte sosem láttunk. A csendes szemlélődés, a légzésünkre való fókuszálás, történjen bármilyen rövid ideig, szüneteket iktat be az automatikus gondolat-áramlatunkba. Az áramlás így lelassul és egyes gondolatok, melyek addig csak átfutottak rajtunk, kiemelkedhetnek a kavargó tömegből. Rácsodálkozhatunk a saját gondolatainkra: Vajon miért gondolom ezt? Vajon igaz-e ez a gondolat, ez a meggyőződés, vagy én is csak elismétlek valamit, amit valakitől hallottam, aki szintén gondolkodás nélkül ismétli azt, amit valakitől hallott és így tovább?

Ahogy a belső világunk lelassul, egyre inkább megfigyelhetővé válik. Lesz idő kérdéseket feltenni, lesz idő az addig automatikus reakcióink előtt mérlegelni.
A megfigyelés gyakorlása nélkül automatikus üzemmódban reagálunk. A külvilágból érkezik egy erős inger és már ütök, üvöltök, kiabálok, felfortyanok, visszavágok, visszasziszegek, csak úgy a fogak között, de erős méreggel, kiszaladok, rácsapom az ajtót, otthagyom. Kinek vérmérséklete, (el)tanult kultúrája szerint.

A meditáció, éberség gyakorolásával azonban előbb-utóbb lelassul az automata reagálás kényszere is. A gondolatok közötti szünetekben lehetőség születik arra, hogy észrevegyük, megvizsgáljuk, megváltoztassuk az addig bebetonozott, sziklaszilárdnak hitt, akár mély meggyőződéssel is hirdetett, felvállalt véleményünket, hirtelen reakciónkat. Vajon tudjuk-e milyen meggyőződésre alapozzuk a véleményünket, és vajon mi/ki dönti el, hogyan reagálunk?

Hát, ezt nem lehet elviselni. Nem lehet kibírni.

Miért nem lehet elviselni? Mit nem lehet elviselni? Mit nem bírok el? Miért nem bírom el?

A kérdések láncolata és az őszinte válaszok talán egészen máshová vezetnek, mint gondolnánk.
Lehet, hogy önmagunk tehetetlensége felé mutatnak, talán mert magunkkal nehezen bírunk, a saját belső világunk ismeretlen előttünk, ezért ha fáj valami, azt szeretnénk, hogy a másik változzon, a környezetünk alakuljon úgy, hogy nekünk jó legyen. A reakcióink vizsgálata során akár felfedezhetünk a mélyben egy régi sérelmet is, amelyre reagálunk, pedig már rég volt, emlékezni sem emlékezünk, csak a reakciónk mutatja: valahol, valaki bennünk nem tud felejteni.

Az is előfordulhat, hogy a kérdések láncolata egy síró kislányig, kisfiúig vezet, akivel nem úgy törődtek a szülei, ahogy arra szüksége lett volna. Mi pedig felnőttként is cipeljük, húzzuk magunkkal a múltat anélkül, hogy valójában tudnánk, mi rögzít bennünket a haragunkhoz, a belső ellenállásunkhoz, az ismétlődő negatív élményekhez, megélésekhez.

A meditáció és az éber jelenlét gyakorlása segít abban, hogy tisztán, még tisztábban és egyre tisztábban lássuk magunkat. Az ítéletmentes megfigyeléssel olyan belső világba juthatunk el, ahol évtizedes „átkokra” csodálkozhatunk rá. És ha megtörtént a NAGY találkozás, a valóságra való rácsodálkozás, az elengedés magától megtörténik.

Mert önmagunkra vett „átok” a harag, az indulat, a gyűlölet, az ellenállás, a negatív minták kényszeres ismételgetése, a nem megbocsájtáshoz, nem elfogadáshoz való ragaszkodásunk, és önmagunkra vett „áldás” a megértés, a megbocsájtás, az elengedés, a változtatás, a megújulás képessége.