Az idő nagy ellenség. Egy örök ellenfél.  Mára végképp kevés lett belőle, így vagy harcolunk érte, vagy próbáljuk eltüntetni a nyomait annak, ahogy múlik.

Szűkösen mérik számunkra az időt. Sok a tennivaló, a külvilág szereti is úgy láttatni velünk, mintha csak rohanvást érhetnénk el bármilyen célt az életünkben. Rohanva, kapkodva, fél lábon ugrálva öltözködve, gyorsan kanalazva az ételt, a kávét szinte egy kortyra isszuk, a könnyű kabátnak csak az egyik ujjába bújunk bele, máris nyitjuk az ajtót, szaladva a lépcsőn ki az utcára – a teendőink után.

Sokszor érezzük, hogy kevés az időnk, ami pedig van, szeretnénk sok mindenre használni. Beszorítjuk a vágyainkat és a kötelezettségeinket egy adott időintervallumba, ami mintha folyamatosan csökkenne. Mintha egyre kevesebb lenne belőle, mert a teendőink és a vágyaink folyamatosan gyarapodnak. Véget nem érő küzdelem ez.

Mennyi időnk is lehet? Valakinek nagyon kevés jut, éppen néhány év, éppen csak a kisgyermekkor, valakinek több, megélhető fiatalság és vannak, akik végigélhetik a felnőtté válás és az idősödés korszakait.

Talán azért is rohanunk, mert belül bennünk valaki nagyon fél, hogy mi lesz, ha nem teljesíti időre a feladatát és nem élheti meg azokat az örömöket, amelyekre vágyik. És mivel nem tudjuk, kinek mennyi idő jár, így nehéz jól beosztani. Marad hát a rohanás.

Van itt azonban egy kis titok. Egy kis repedés az idő szorító páncélján. Vannak ugyanis saját magunk által teremtett időrablóink. A saját gondolataink, az aktív, harcos belső világunk, amely egy pillanatra sem adja fel. Keringeti, ismételgeti a gondolatainkat, a múltat, a jövőt, vágyakat, fájdalmakat. Állandóan készenlétben áll, hogy találjon valami megfejteni-, megítélni valót. Mintha attól félnénk a legjobban, mi lesz, ha egyszer csend lesz. Vajon milyen lehet az, amikor nincs gondolatom?

Néhány évvel ezelőtt végeztem egy kísérletet. Elhatároztam, hogy néhány napig minden reggel, amikor felkelek, csak arra fogok figyelni, amit éppen teszek. Ha éppen kilépek az ágyból, akkor a talpakat figyelem, ahogy talajt érnek. Ahogy a fürdőszobába megyek, a lépteimet figyelem. A reggeli készülődés minden mozzanatában ott voltam. Az öltözködésben, a reggeli tea elkészítésében, a beágyazásban. Nem voltam a gondolataimban, az előttem álló nap feladataiban, az elmúlt napok tapasztalataiban. Nem voltam az érzelmeimben, a vágyaimban, az ítéleteimben. Akkor rájöttem, hogy valóban van olyan, hogy „mindent a maga idejében.” A legnagyobb csodálatomra a reggeli készülődés bár lassúnak és megfontoltnak tűnt, mégis tíz perccel rövidebb ideig tartott a máskor szokásosnál.

Ezek szerint ott leselkedett bennem, ott várt rám az idő.  Két gondolat közötti résben, a hosszabb szünetekben, amikor a figyelmemmel csak ott jártam, ahol éppen abban a pillanatban kellett. A végtelenül egyszerű jelen pillanatban.