Zajos világ az akarat világa. Az „én-t” helyezi a középpontba. Az „én” vágyait, ambícióját, tetteit, sikereit, kudarcait.
Az „én” úgy tesz, mintha rajta kívül nem létezne más. Nincsen a hatáskörén kívül lévő, nincs olyan, amit nem ért. Ami nem megmagyarázható attól elfordul, mert kérdezni veszélyes, mélyre menni önmagában pedig kifejezett öngyilkosság.
Az „én” lehet sikerre vágyó, önmagával elégedett, de lehet búslakodó, önmagát nem szerető, a sorban mások háta mögé, utolsónak beálló. Attól függetlenül, hogy az „én” pozitívan, vagy negatívan gondol magára, a működése ugyanolyan: énközpontú.
Az „én” világa a mai látható világ. Olyan, mint a plázákban a kirakatok, melyekben mutatós és egyértelmű a látvány. A ruha az ruha, a cipő, az cipő. A látvány uralja az életet. Legalábbis elsőre úgy tűnik, hogy ami látszik, amit ismerünk, az irányítja és uralja az életünket.
Indiai tanítóm gyakran mondta nekem, hogy az emberi „én/egó”a világ közepének gondolja magát, de – tette hozzá – akárhogy is számoljuk, ennek a világnak nem lehet ennyi közepe.
Az akaratos „én” zajos, tevékeny, heves pulzusú világával szemben, vagy inkább azt átölelve és vékony szálakkal átfonva, létezik egy másik, sokkal csendesebb világ. Kézzel nem tapintható, fizikailag nem megfogható és fogalmakkal is nehezen körülírható. Nehezebben észrevehető, mint az a világ, amit a zaj fémjelez.
Ez a „létező” birodalma, ahol nincs akarat, nincsenek vágyak. Itt megengedés van. A „létezőt” nevezhetjük transzcendens világnak, isteni akaratnak, vagy bárminek, amiről azt érezzük, (és féljük) hogy felettünk áll. Ő annak a tudója, amire nincs válaszunk, amit nem értünk, amire nem merünk még kérdést sem feltenni. Ő az, aki tudja, mikor kell születnünk és mikor kell mennünk. Birtokában van azoknak a válaszoknak, amelyekre kíváncsiak lennénk, és azoknak is, amelyeket sosem szeretnénk hallani. A létező birodalmában nincsenek megválaszolatlan kérdések. Ott csak létezni tudunk.
Nincs szükség spirituális gondolkodásra, vagy spirituális gyakorlásra ahhoz, hogy a „létező” munkálkodásának a jeleit magunkon is észrevegyük. Lélegzünk, dobog a szívünk, van vérkeringésünk és még más milliónyi folyamat játszódik le egyidőben a testünkben anélkül, hogy tudatunkkal befolyásolnánk. Az életmódunk természetesen hatással van a testi egészségünkre, de a belsőnk végtelenül összetett, intelligens működését nem tudnánk saját akaratból irányítani. Ezt elvégzi helyettünk valaki más, akit az „én” nem ismer.
A két világ – „én” és létezés, akarat és megengedés – nem élhet egymás nélkül. Az egyik vezet, a másik szolgál. Szerencsés, ha mi, akik mindkettőnek teret adhatunk, tudjuk, hogy melyik kezébe adjuk az irányítást. Át merjük-e adni annak a vezetést, akitől egy kicsit tartunk, akinek a jelenléte, az ismeretlensége félelemmel tölt el bennünket, vagy ragaszkodjunk mindvégig ahhoz az „énhez”, akit látszólag már kiismertünk? Akár jogosnak is tűnhet a kérdés: vajon milyen bolond engedné, hogy egy ismeretlen uralkodjon az élete fölött?
Van egy híd azonban, amely a két világot összeköti bennünk.
Átsétálhatunk az „én” (gondolatok, vágyak, akarat, ítélkezés) birodalmából a létezés (elengedés, megengedés, elfogadás, csend) világába és visszafelé is nyitott az út. Megtapasztalhatjuk az elcsendesedett belső világot, ahol lehetőségünk van elmerülni a létezésben. A „nincs vágy, nincs tett, nincs akarat” világában csak egyszerűen vagyunk. Csendben, önmagunkban, mégis az „én” vágyakkal és akarattal teli világa nélkül. Őt ilyenkor ott hagyjuk egy időre a híd túloldalán.
A híd, az elcsendesedés, a meditáció gyakorlata.
És míg a hídon ide-oda járunk, arra is ráébredhetünk, hogy kinek a kezében van az igazi hatalom.
(„Nem a létezésre, hanem a teljesítésre vagyunk nevelve” –idézet Jon Kabat- Zinn amerikai meditáció tanártól)
