Byron Katie számomra napjaink egyik legizgalmasabb tanítója. Gondolataink hitelességének vizsgálatát, gondolataink igazságtartalmát kérdőjelezi meg. Előadásain, műhelyein gyakran elhangzik a kétkedő kérdés: „Igaz ez? Biztosan tudod, hogy igaz?”

Egyik előadásán a következőt mondta: „Melyiket választanád? Fiatal, rugalmas, egészséges és gyönyörű testet, mely eléréséhez edzőterembe kell járnod, vagy fiatal, rugalmas, egészséges, boldog gondolatokat, melyek segítségével azt sem érzed problémának, ha a nyakadtól a lábujjadig bénult vagy?”

Byron Katie radikálisan fogalmaz, mert ő maga is radikális változáson ment keresztül. A hosszú évekig tartó súlyos depresszióból az ágya mellett, a földön fekve ébredt fel egy reggel azzal a felismeréssel,  hogy ha elhiszi a (negatív, öngyilkossággal foglalkozó) gondolatait, szenved, ha nem hiszi, akkor boldog. És a tizenkét évnyi gyötrő szenvedést lezáró reggelen ezt a felismerését egy felszabadult nevetéssel üdvözölte.

A különböző tanítók és tradíciók mind ugyanazt az igazságot tanítják. Bár különféle utakon járva, más és más megközelítésből, de azt az esszenciális igazságot, amely valójában tradícióktól és tanítóktól függetlenül létezik.

Kedves bizonyítéka ennek az a tanítás, melyet aznap hallgattam meg, amikor rátaláltam Byron Katie előadására, és amelyből kijegyzeteltem a fenti néhány gondolatot.

A rishikeshi Sivananda Ashram idős kanadai (hindu) szvámija, Swami Atmaswarupananda, aznapi beszédében szintén az elméről és a gondolatainkért való felelősségvállalásról beszélt.

„…az elménkhez való viszonyunkat talán leginkább az jellemzi, ha úgy tekintünk rá, mint a gyermekünkre. A gyerek nem mi vagyunk, de a gyerek hozzánk tartozik, nem máshoz. És mivel a gyerek a miénk, ezért felelősséggel tartozunk iránta. Ha valakinek terhére van, akkor nekünk kell rendre utasítani. Az első és legfontosabb dolog az elménkhez való viszonyunkban tehát annak felismerése, hogy felelősséggel tartozunk iránta. Senki nem szenvedhet azért, mert a fejünkben rendetlenség van. A mi felelősségünk rendet tenni a gondolataink között. Ahogy Puja Swami Chidananda (a Sivananda Ashram egykori szellemi vezetője) mondta: „Azt talán nem tudjuk befolyásolni, hogy milyen gondolat jusson az eszünkbe, de azt, hogy mit kezdjünk vele, azt igen.”

„A második legfontosabb dolog, amit tudnunk kell, hogy a gyerekünk nagyon hasonlít a világ többi gyermekéhez. Ugyanazokon a fejlődési szakaszokon megy keresztül, előbb-utóbb mászik, felül, járni kezd. A saját gyerekünk számunkra egyedi és ez természetes is, mert minden gyerek egyedi, de ugyanakkor egyetemes természettel rendelkezik. Látnunk kell, hogy ahogy mások, mi is képesek vagyunk nem csak a legnemesebb, hanem a leggonoszabb motivációk és gondolatok megteremtésére is. Tudunk szentek lenni és tudunk ördögiek is, ezért nemcsak hogy felelősséget kell vállalnunk az elménkért és a gondolatainkért, hanem azt is be kell látnunk, hogy mind a jóra, mind a gonoszra egyaránt képesek vagyunk.

Az elménk tehát olyan, mint a gyerekünk. Felelősséggel tartozunk iránta és okosan, gyengéd törődéssel kell bánnunk vele. Ezzel járulunk hozzá nem csak saját magunk, de a világ boldogságához is.”