Föl kell nevelnünk magunkat

Mester és tanítványa

Jól funkcionáló család, odafigyelő, értő, a gyerek személyiségét tiszteletben tartó, gyengéden irányító, ha kell mégis határozottan fellépni tudó, példamutató, egymást is szerető szülők – vajon hányan nevelkedhetnek ilyen körülmények között? Nagyon kevesen. Sok hiányt, kérdést viszünk magunkkal a felnőttkorba, gyakran úgy, hogy nem is tudunk róla.

Számos könyv szól a személyiség fejlődéséről, mankónak használhatjuk őket és egyre tudatosabban bukdácsolhatunk, fejlődhetünk már felnőttként is. Örülhetünk, mert szüleinknek, nagyszüleinknek ennél jóval kevesebb lehetőség jutott. Nekik a változás, a fejlődés helyett többnyire maradt a hagyomány és a megszokás rendje, amely a gondolkodáson és az érzelemvilágon keresztül a személyiségbe írta a kódját.

A hagyomány fontos, főként, ha ősi mintákat követ. Nem a megszokást, a családi dolgok, ügyek hagyományát, hanem a természet, a testi-lelki egészség rendjét. Nincs is más, magasabb rend, mint a valóság, az élet, mint a fejlődés és a szeretet felé vezető út rendje. Hisszük, vagy nem, hála istennek ez az igazság.

A jelen időkben nyílttá tudjuk tenni, mi az, ami fáj, hol akadtunk el, hol van szükségünk segítségre. Vannak fórumok, ahová csatlakozni lehet, terápiák, segítő csoportok. Az internet, az ismeretségi körünk rengeteg lehetőséget ad arra, hogy ne érezzük magunkat egyedül a dolgainkban, hogy segítséget találjunk a fejlődésünkhöz.

Van azonban egy fontos részünk, valaki bennünk, aki mindenkinél nagyobb segítőnk. Egy olyan szemlélni, figyelni tudó részünk, aki képes arra, hogy megfigyeljen jelenségeket önmagunkban és a külvilágban.  Eleinte távolságtartással, később pedig már csak szeretettel nézzen rá a fájdalmas ügyeinkre, kapcsolatainkra. Van bennünk egy önvezető képesség. Spirituális „szaknyelven” megfogalmazva: a belső guru.

Nehéz megtalálni ezt a mélyen rejlő, belső képességet, mert az érzelmeink és a gondolataink összsúlya és sűrűsége alól bár folyamatosan menekülnénk, keresnénk a könnyűséget és a boldogságot, de nehéz szabadulnunk. Testünkké, vérünkké vált az, amit érzünk és amit gondolunk magunkról, bármennyire is csak hiedelem, egy tévedésen alapuló családi örökség-rész, vagy még gyerekként egy számunkra fontos felnőttől kapott negatív megjegyzés hosszantartó eredménye. Néha évekig, évtizedekig tart, míg kimászunk ”mások” alól, és néha túl nagy rajtunk a nyomás ahhoz, hogy egyáltalán megpróbáljuk.

Bár dolgozni kell érte, de attól még a képesség, a tisztán látás képessége ott van mindannyiunkban.  Képesek vagyunk arra, hogy ránézzünk önmagukra, a dolgainkra, a tetteinkre, az életünkre úgy, hogy látásunkat nem zavarja harag, vagy bármilyen más negatív ítélet. Valódi változást hoz az életünkbe, ha eldöntjük, hogy szeretnénk tisztábban látni. És ha a döntés megszületett, akár a saját kezünkbe is vehetjük a felnevelésünket.

Komoly és felelősségteljes feladat az önnevelés. Furcsa dolog, hogy valójában az első önálló döntésünk óta mi magunk felelünk önmagunkért, mégis sokan úgy élünk, mintha a felelősség a múltat terhelné. Minden egyes kiejtett szavunk és minden cselekedetünk felelőssége a miénk, ha tudtunk róla, ha nem.

A saját elmémért, az érzéseimért, a gondolataimért és a reakcióimért én felelek. Amit felnőttként teszek, annak már nincs köze a családomhoz, még ha nehéz családi terheket is cipelek magammal. Az elméink gondja közös: mindenkié olyan, mint egy neveletlen gyerek. Csapongó, kiszámíthatatlan, türelmetlen, figyelemre és győzelemre éhes. Nehéz meggyőzni arról, hogy nem mindig ő a legfontosabb. Nehéz ráébreszteni arra is, hogy nincs már szülő felette, aki felelősséget vállal érte.

Hallgass a belső hangra, a belső vezetődre – lehet olvasni az interneten ezoterikus írásokban. Mit jelenthet? Honnan tudom, hogy melyik hang az? Sokezer hang szól a fejünkben, néha egymásnak ellentmondó véleményt szajkóznak. Melyik lehet ő?

Egy jólnevelt, csendes elme átengedi azt a bizonyos hangot. Az elme zajai, a félelem hangjai, a harag érzete, a fájdalom, a múltbéli rossz élmények és a rájuk való állandó emlékezés vastag, áthatolhatatlan falat képeznek a belső bölcsesség és önmagunk között. Ha a zaj csitul, ha több bennünk a megbocsájtás, az elengedés, ha az elménk egyre többször kerül koncentrált állapotba – a múltat, jövőt feledve – könnyebb átlátni abba a bizonyos másik világba, ahol a szabályokat már nem a gondolatok és az elme játékai diktálják.

Gyakorolni kell a koncentrációt, a meditációt, hogy megtanuljunk elfogadó, ítéletmentes és csendes perceket együtt tölteni magunkkal.  Így tudjuk elménket megszelidíteni és valódi kapcsolatot teremteni belső, legmélyebb önmagunkkal.

Leave a Reply

Social media & sharing icons powered by UltimatelySocial