Egész délután a folyó parton ültek és várták, hogy végre meghaljon valaki.
M furcsán nézett rá,  amikor azt kérdezte tőle, elvinné-e egy halottégetésre. Náluk ez nem szórakozás, vagy szabadidős program, csak egyszerűen az élet része; azok vesznek részt rajta, akik érintettek. Úgy érezte magyarázkodnia kell: sosem látott még ilyen szertartást és mindig is izgatta a végső búcsú gondolata. A halállal kapcsolatos eksztázisáról már nem mert neki beszélni.

Elégetve, hamuként vízbe szórva visszakerülni a körforgásba, helyénvaló, természetes búcsú. Nincs szemfényvesztés, sír és koporsóra hulló maréknyi föld, nincs földbe ásott, megjelölt helye a végállomásnak. A mi hagyományunk úgy tesz, mintha a test örökre otthonra lelhetne a koporsóban. A hús-vér ember azonban hamar eltűnik és csak a csontok maradnak utána. Felismerhetetlen emberi maradvány, amely a fejfáján egy nevet visel, néha kap egy csokor virágot, ha szerencséje van gondoskodó kezek vigyázzák a rendet lakhelye körül,  feltámadáskor gyertyát visznek neki otthona díszéül. A sírnál, azon a jelképes helyen egy halott emlékére emlékezünk. De ez az otthon sem örök, nem végleges, múlandó, mint az élet.

A folyó itt már veszít dacosságából, óriás köveken fut keresztül, egész kis szigetek emelkednek ki vízéből. A szigetekre van gyalog átjárás. Fürdőzni, búcsúzni is. A szigetek adnak helyet a szertartásnak.

Kóbor kutyák raja szaglászik körülöttük. Csont és bőr mindegyik, több arcán fertőzés nyomai, pofájukról lehámlott a bőr, azt mondják nyállal az emberre is átvihető. Elhúzódik tőlük, még véletlenül sem szeretne hozzájuk érni. Kitaszítottak, saját belső szabályok szerint élnek, együtt, egymást marva, különös biztonságban. Egy közülük, egy kis süldő, egy tiszta arcú, nem törődik a szabályokkal és odaugrál hozzájuk. Muszáj volt megetetnie. Egy ideje szokásává vált az ebéd maradékát elcsomagolni. A sétáira is magával vitte, tudta, hogy mindig lesz kinek odaadnia ebben a városban. Az aznapi sült zöldségek maradékát kis falatokra törte, ledobta a földre a kutya elé. Az állat az egészet azonnal felfalta. A kutya ezután úgy döntött, hogy meglelte gazdáit. Kettőjük közé telepedett a lépcsőre, kényelmesen hasra feküdt, fejét időnként megpihentette két mellső lábán, de inkább könnyed fejtartással figyelt, és onnan, a biztonságot adó testek árnyékából ugatta otthontalan társait. Szemtelenül harsány volt és magabiztos: sikerült kitörnie a nincstelen létből, most már vannak gazdái, van kiről gondoskodnia és vannak, akik róla gondoskodnak.

Mindketten a kutyát nézték, ahogy egy pillanat alatt választott új életet magának. Kényelmetlen meghittséget is hozott az a pillanat. Aztán hosszú ideig tartott, míg elhajtották maguk mellől a kóbor állatot. Ujjatlan blúz volt rajta, kendővel takarta a vállát, de a kutya mindig megtalálta a kendő alól kibújó területeket: a meztelen hátát, a karját nyaldosta, nem lehetett szót érteni vele. Nem értette azt, hogy nem. Nem értett se hindiül, se angolul, se magyarul. Boldog volt. Nem lett volna szabad etetnie.

Csöndes volt a délután. A folyó sem rohant már sehová ezen a szakaszán. Kiterebélyesedett, kényelmesen elterpeszkedett. Szélesen áradt, de már nem akarta uralni a vidéket, hagyott teret más létezőnek is.

A napot figyelték, szemmel tartották lassú ereszkedését. A parti sétányon, a hátuk mögött, sokan jártak, családok vasárnap délutáni programja a délutáni Gangesz-parti séta. Ők csak ültek  a lépcsőn, akár egy színház nézőterén és várták, hogy elkezdődjön az előadás.
Mondania kellett valamit, elhúzódott a várakozás, kényelmetlenné vált a csönd:
Úgy tűnik, ma senki sem akar meghalni – mondta a férfinek halkan. M rásandított, mosolyra húzódott a szája, értette a viccet, de látszott rajta, hogy még mindig nem találta ízlésesnek a programot, amit kitalált.

Egyszer látta, ahogy a város főutcáján fehér lepedőbe csavart holttestet vittek a vállukon, férfiak. Virágokkal díszítették, gyorsan haladtak vele. Énekeltek is talán, de inkább zajosak, hangosak voltak. Volt valami sietősség a menetben, kuszaság is, rémület. Zaklatott volt a halotti menet. Férfiak vitték, férfiak kísérték a halottat a folyóig.
Pár nappal azelőtt érkezhetett meg, nem tudott a látvánnyal mit kezdeni, annyira természetes volt. A forgalom nem állt meg, a menet az út szélén haladt, mellettük buszok, motorosok, riksák. Két egymásra fényképezett világ egy negatívon.

Mindig érdekelte a dolgok vége. Úgy gondolta, hogy az én vége egy személyes zárszó kell hogy legyen. Az utolsó gondolat, az utolsó állítás, az utolsó tévedés, az utolsó félelmek, melyekre még nem kérdezett rá, melyek eredete még bizonytalan, nem egyértelmű számára. Az én utolsó személyes érzetén téblábolva vajon még dönthetünk-e, hogy ugrunk-e az ismeretlenbe? A belső mintázatot figyelve, még az apróbetűs sorok is észrevehetőek. Ismerős, ismétlődő sorok. Minden ismerős valahonnan, mások ismétlődéséből, messziről, a végtelen öröklődés láncából. Szétbontani az ismétlődések szövetét – ez is halál.

Gyerekek jönnek, virágokkal teli kis kosárkákat árulnak Gangesz parti szertartáshoz. Az apró kosarakban a sárga, piros virágok közepébe mécsest tesznek. Esténként a Gangesz vízét közel a partokhoz úszó mécsesek szegélyezik, a folyó széltében gyertyafényben imbolyog.
A madame tegnap megígérte, hogy venni fog. M kérdően ránéz: Tényleg megígérte? Nézi a kislányt, de ő csak M-et nézi, nem akad össze a tekintetük. Nem ígérte meg, nem is találkozott ezzel a kislánnyal. M gyengéden néz a gyerekre, elbeszélget vele. A kislány győzködi, erősködik. M minden válasza csendesen, visszafogottan, de határozottan szól. Mint egy jó apa, jut eszébe róla és bár nem érti, de jól esnek neki a szelíd szavak, elhallgatná még ezt a párbeszédet. A kislány rongyokban, piszkos arccal, kócos hajával, kezében a kis kosárral gyakorlott üzletasszonynak tűnik.

Korán megtanulják az üzlet fortélyait, mondja felém fordulva M. röviden, ad a gyerekeknek egy kis pénzt, a kis kosarakból nem kér, majd gyengéden elhajtja őket.

Innen odaátra gondolni csupa rejtély és találgatás, mit tudja is milyen lesz majd az a túlpart. Azok, akik pillanatokra bár, de jártak arrafelé, jó híreket hoztak, a visszautat többnyire a hátrahagyott szeretteik miatt vállalták. A kétségük viszont elszállt. A halál maga nem gonosz, nem fájdalmas, de kétségkívül valóságos. Egy nagy lépés, amellyel mindent magunk mögött hagyunk. Tárgyakat, embereket, vágyakat, érzéseket, a testet. Kívülről minden csak egy pillanat műve, de a buddhisták szerint hosszú az a folyamat, mialatt az élet elpárolog a testből. A szív megáll és a test, mint más élőlény állott teste, pusztulásnak indul. Az a vibráló, lüktető, ritmusban és ciklusokban megújuló és töltekező test képes elveszíteni minden életteliségét a halál pillanatában. Tehetetlen lesz, mozdulatlan és minden életében összegyűjtött javak, sikerek ellenére, teljességgel használhatatlan és felesleges. Egy darab anyag, mellyel, ha nem törődik senki, egy idő után magától is beleolvad a természetbe. A természet részeire bontja, bekebelezi, magába fogadja.

M-nek nem mondta merre járnak a gondolatai, még megriasztaná. A kíváncsisága egészen a halál kapujáig viszi, értelemmel addig követi a vizsgálhatót, amíg teheti. Ezt aztán a férfi végképp nem értené. Az élet csodálatos, miért is kellene a halálról elmélkedni?  Halál nélkül azonban nincs élet, ezt már egy ideje tudta. Mindent, az egészet szerette volna látni a kezdettől a végig. Az élet előtti, az élet utáni életet.

Az asramnál olyan tiszta a folyó vize, hogy még a nyugati turisták, az asram lakói is megmártóznak benne. Ott, ahol ültek,  a szertartások partján, már csak az indiaiak tisztálkodtak.

A folyóra még nem gondolt. Vajon milyen átkot vesz magára temető mivoltában?

2016. szeptember 10.