Sokan, sokféle könyvből merítünk. Olvassuk a tanításokat, igyekszünk az elméletet gyakorlatba is átültetni. Akár évekig is eltarthat, míg kialakul, rendszeressé válik a gyakorlásunk. Vannak, akiknek sok időbe telik, míg leküzdik a változás, az újdonsággal szemben megjelenő belső ellenállásukat.

Sokan vagyunk így ezzel, de persze vannak kivételek. Ők a spontán jógik, a hétköznapi misztikusok, akik könyvek, akár a jóga gyakorlása nélkül is azon az úton járnak, melyen a többiek évekig botladoznak, egyik iskolától, hagyománytól a másikig.

Péter, kedvenc zöldséges házaspárom férfi tagja, miközben a cukkinik és a padlizsánok között válogattam a standjánál, feltett nekem egy kérdést. Az ember nem számít komoly kérdésre, miközben az ebédrevalóhoz keresgél, de persze mikor máskor kérdezne a jógáról, mint amikor ott állok előtte?

– Mennyit szoktál naponta gyakorolni? Szerinted mennyi az ideális? – hangzott el a kérdés.

– Hát az attól függ – válaszoltam. Nem mindennap gyakorlok, előfordul, hogy kimarad egy-két nap. Időben pedig egy óra, negyven perc, mikor mennyire van igényem. De, miért kérdezed? Csak nem kezdtél el jógázni?

– Nem, nem jógázom. Tornázom. Kitaláltam magamnak egy mozdulatsort, azt gyakorlom mindennap. Néhány évvel ezelőtt súlyos gerincsérvem volt. Csípőtől lefelé nem éreztem semmit, járókerettel tudtam csak közlekedni. Az orvosok természetesen műteni akartak. Én azonban szeretem tudni, hogy mi történik velem, és ha lehet, kerülöm a felesleges beavatkozásokat. Amikor az orvosom kezembe adott  egy receptet, megkérdeztem tőle:

–  Doktor úr, ez a problémát oldja majd meg, tehát gyógyszer, vagy csak a fájdalmat csökkenti? Az orvos mereven nézett rám, nem hiszem, hogy sokan feltették már neki ezt a kérdést.
– Fájdalomcsillapító – válaszolta.
– Tehát ez azt jelenti, hogy minden marad ugyanúgy, csak nem fogom érezni?
– Nagyjából igen. – hangzott a válasz.
– Akkor köszönöm, nem kérem. – mondtam, és kicsoszogtam a rendelőből.

Valamit mégis tennem kellett, szerettem volna újra járókeret nélkül mozogni.

Pihentem egy keveset, a mozdulatlanság segített és egy idő után már keret nélkül is tudtam járni. Lassan, megfontoltan, de támasz nélkül. Egy barátom javasolta, vegyek magamhoz egy kutyát, hadd szoktasson rá a rendszeres testmozgásra.

Én meg a kutyák. Sosem szerettem őket,  mindig féltem tőlük, de ettől függetlenül hallgattam a jó tanácsra.

Vettem egy vizslát. Nem ám ölebet, vagy pamlagon heverő lustaságot választottam, hanem egy örökmozgót. Először rövid sétákat tettünk együtt, ő bezzeg bírta volna tovább és messzebb is, de betegségemben hozzám kellett alkalmazkodnia.

Egy vasárnap délután már túl voltunk az aznapi kötelező körünkön, a kutya elnyújtózva feküdt a kanapén, én a fotelben ültem és csak figyeltem a békés szuszogását. Egyszer csak nyújtózkodni kezdett, lábait megfeszítette, a hátát homorította. Még nézni is jó volt, ahogy láthatóan pezsdült a vérkeringése. Éreztem, hogy a mozdulat nagyon jól esik neki. Hirtelen jött az ötlet: mi lenne, ha megpróbálnám én is? Az állat természetes, ösztönös lény, tudnia kell, hogy mi jó a testének.

És attól kezdve figyeltem Marcit és utánoztam. Voltak nehezebb mozdulatai is, időbe tellett, míg kigyakoroltam. A feleségem és a lányom, amikor megláttak a pózokban, csak nevettek rajtam:
– Mit csinálsz? Hiszen ez semmi, nagyon könnyű, ezt bárki meg tudja csinálni.
– Igen? – kérdeztem. Tudtam, hogy nincs igazuk. Gyere csak ide, próbáld meg. Egyenes a hátad, tenyerek és a talpak a talajon, nyújtózás. Na, tényleg olyan könnyű?
– Hú, ez nehéz! – nyögte a lányom.

A lányom gyógytornára jár, néha elkísérem. Az ajtó résén keresztül meglesem, ahogy a gyakorlatokat végzik. Sok tűnik ismerősnek, a sajátjaimhoz hasonlítanak.

A hátam szépen javult, Marcival egyre hosszabb sétákat tettünk, majd szereztem egy biciklit, egy igazi mountain bike-ot, és a családdal elkezdtünk túrázni. Hegynek föl-  és hegynek le, és már a sok rázkódás sem zavar.

Mára tünetmentes lettem.

Otthon külön tornaszobám van. Kiürítettem a sufnit, betettem egy jógaszőnyeget, tornázás közben kellemes zenét hallgatok, és ha ahhoz van kedvem, színes fényekkel világítom meg a szobát. Azt hiszem, valami megváltozik bennem, amikor a gyakorlataimat végzem. Megnyugszom, elcsendesednek a gondolataim, minden összerendeződik. Békés, jó érzés tölt el.

És tudod, mit gondolok? Ezt mindenki tudja. Mindenki tudja,  hogyan gyógyulhat meg. Csak nem hiszünk magunknak.

– Na szóval, szerinted mennyit gyakoroljak egy nap?

– Tőlem kérdezed?!