Figyelni a változást. Vajon képesek vagyunk-e erre?

Jó látás, tiszta látás kell hozzá és hogy kivonjuk magunkat a folyamatból. Vajon ki tudja magát elhagyni, kihagyni abból, ami történik vele?

Csak nézem azt a lényt, aki vagyok, akinek születtem, akinek valami dolga van, aki tesz-vesz, kapcsolódik, képzeli magát ilyennek és olyannak, változna, meg nem is, megismerkedne magával, meg nem is, talán inkább mégis szeretné eltagadni a sötét részeit.

Csak táncolunk, eltáncolunk magunk elől.

Ki mer megállni egy pillanatra, hogy feltegye magának a kérdést: Hova-hova? Ki vagy te, aki így rohansz? Vajon tudod-e hogy mi a cél? Tudod-e, hogy mit csinálsz és hogy miért?

Az első kérdések hozzák magukkal a többit. Hirtelen seregnyi lesz belőlük, megállíthatatlanul törnek bentről kifelé, lentről felfelé, hiszen erre várnak már mióta. Ülnek bennünk, topognak a lábaikkal, ugrásra készen várják, hogy megnyíljon az ajtó és már tülekednek is kifelé. Egyik a másik után. Könyökölve, rohanva küszködnek azért, hogy végre felkerüljenek a tudatos világba.

Miért gondolom ezt magamról? Ki mondta, hogy ez igaz? Ki mondta nekem, hogy nem lehet? Hogy nem lehetek így, vagy úgy? Mit hiszek? Miben hiszek? Miért ebben hiszek? Miért nem másban? Gondoltam-e már arra, hogy a másiknak is lehet igaza? Gondoltam-e már arra, hogy több a közös bennünk, mint hittem?

Milyen az életem? Mi inspirál? Miért pont az? Miért nem más? Mi az, amiből nem engedek? Miért nem? Ki mondta nekem, hogy az annyira fontos? Miből engedek? Miért pont abból? Ki mondta nekem, hogy az nem annyira fontos?

Mit keresek? Mi a legfontosabb számomra? Miért az? Biztos, hogy jó ez így? Nem lehet, hogy van annál még fontosabb? Mi az, amivel nem törődöm? Miért nem törődöm? Biztos, hogy jó ez így, hogy nem érdekel?

Mi az, ami fáj? Miért fáj? Haragszom-e? Miért haragszom? Kire haragszom? Jó-e nekem, hogy haragszom? Miért jó?

Mikor leszek boldog? Mitől leszek boldog? Biztos, hogy az az igazi boldogság? Miért?

Mit gondolok a halálról? Milyen lesz meghalni? Itt hagyni mindent, ami a mindenem volt. Amitől én voltam én. A testem, a gondolataim, a barátaim, a családom, a tárgyak, az emlékek. Mind-mind eltűnnek velem együtt. Mit tudok ezzel kezdeni? Akarok-e ezzel bármit is kezdeni? Fontos ez? Hozzám tesz, vagy elvesz belőlem a gondolat, hogy egyszer meghalok én is?

Kérdezzünk.