Megkérdeztem, hány éves. Azt mondja hatvan. Gyanús volt. Haja szétálló indián fejdíszként formázott glóriát a feje köré, ahogy szétterült a párnán. Széles, csupa kedvesség mosolya nem csak az arcát töltötte be, de vékony, aszott, mozdulatlan testét is. Az egész test egy nagy mosoly volt. Elgondolkodott. Nem lehet, a lányom hatvan. Akkor hetven, mondta diadalittasan. Örült, hogy megfejtette. A múlt héten volt már nyolcvankettő is.

Elmesélte, hogy két héttel ezelőtt térdre esett. Fáj a térde, felpuklisodott. De ezek itt nem csinálnak vele semmit. Egyszer hoztak rá jeget, de aztán semmi több. Néztem a kis csont és bőr asszonyt és azon gondolkodtam, vajon mikor állhatott lábra utoljára. Állítólag a fejét is tartani kell, amikor etetik. Semmit nem tud egyedül csinálni. Csak fekszik az ágyban és örül minden látogatónak, akár hozzá érkezik, akár egy másik ágyban fekvőhöz. Nézd, így szoktam integetni a mamának. Mutatja, ahogy egy kézzel vidáman integet a vele szemben fekvő Nagyinak. Így integetek neki minden reggel. Köszönünk egymásnak. Ez a minimum, nem? Másra most nem futja. Megszerettem őt és mindenkit itt.

Róza mellett egy apró manószerű kis hölgy fekszik. Nagyi húgomnak szólítja. No, igen. Ő kilencvenhét, Hugi kilencvennégy. Semmit se hall már, de sokat mosolyog, apró gombszemei vidáman csillognak. Ő is integet. Néha keresztrejtvényt fejt, és sokat alszik. Egyik nap, vacsora után hazaindult. Kis lábait kidugta a takaró alól, letette az ágy elé. Kérdezik a többiek: Hugi, hová-hová? Hazamegyek-mondta. Azóta estére felhúzzák a rácsot az ágy oldalán.

Volt itt nálam a cihológus, meséli Róza. Így mondja, direkt: cihológus, és közben nevet. Rá akart beszélni, hogy menjek szociális otthonba, mert már nem tudom ellátni magam. Azt hiszem, bele fogok egyezni. A családomnak is könnyebb lesz.

Megérkezik a nővér. Pelenkacsere. Kimegyek a kórteremből. Sétálok egy kicsit, egészen a szomszédos szoba nyitott ajtajáig. Nem látom a beteget, csak a fiatal férfit, aki szeretetteljes türelemmel eteti. Felesége segít neki. Nézd, őszibarack befőttet hoztam neked, a kedvencedet. Egyél egy kicsit. Tegyem magasabbra a párnát? Kényelmesen fekszel? Egy kicsit egyél, kérlek. Sovány vagy, tudod, hogy enni kell, hogy legyen erőd.

A nővér elviharzik mellettem, kezében lobogtatja a kis csomagot. Valakinek jó most: egy fél napig tisztának érezheti magát.

Nagyinak napokig hasmenése volt. Nem szerették érte. Naponta csak egy pelenka jár. De ha viszünk, akkor se biztos, hogy cserélik. Benne hagyták órákig, a felfekvéses sebével együtt. Nagyi csöngetett, a nővér megjelent, majd azt ígérte visszajön és elintézi. De elfelejtett jönni.
Kitaláltam, hogy a nővérképzés részévé tenném a sajátélmény gyakorlatot: katéter a láb közé, pelenka és hozzá egy-két begipszelt végtag, a mozgáskorlátozottság gyakorlása miatt. Választható lenne, hogy melyik kettő. Engedje el magát a beteg, végezze el a dolgát a pelenkában, majd a kórházbéli, jelenlegi helyzetet rekonstruálva a gyakornok kollégák felejtsék benne egy fél napig. A többnyire hideg ételt, ahogy gyakran előfordul, a szoba közepén álló kisasztalra tegyék nekik, hogy esélyük se legyen. Különösebb figyelmet nem kapnak majd, a gyógytornász csak végigrohan rajtuk, vagy nem jön. Lehetne kísérletezni.

Vannak ám unokáim, meg dédunokám is, ők is jönnek látogatni – meséli Róza. Ránéz a Nagyi ágyára és anyura, aki az ágy szélén ül. Te ezek nagyon diskurálnak, gyónás van! –mondja, és rám nevet. Nálam is volt ma itt egy pap – folytatja.  Kérdezte, hogy imádkozhat-e értem. Református – mondta, és nézett rám, zavar-e. Mondtam neki, én katolikus vagyok, de nem zavar. Oly mindegy, nem igaz? Imádkozzon csak.

A hozzátartozók az igazi nővérek. A többi beteget is ápolják. A sajátjukon kívül is etetnek, itatnak, vidítanak. Hamar közösség lesz a kényszerből, csak a nővérek maradnak ki a szeretet-játékból. Agydaganata volt a hetvenes éveiben járó asszonynak. Lányát sem ismerte meg, aki az utolsó napig jött és otthonról hozta a meleg ételt anyjának. Megölelte, simogatta arcát a tehetetlennek. A beteg egy éjjel meghalt. Nagyi a mellette lévő ágyon feküdt. Oldalra, az ablak felé fordult, de hallotta, hogy nagy az ágy körül a sürgés-forgás. A halott személyes tárgyait vettek lajstromba, erről beszélgettek, aztán a súlyos puffanást is, ahogy a testet rátették a hordágyra.

Lánya másnap a kórteremben megköszönte a többi hozzátartozó segítségét, hogy anyjával is törődtek, érdeklődtek felőle, gondoskodtak róla. Karácsonyfadíszt, egy kis karácsonyi angyalt hozott ajándékba minden angyalnak.

Az élet végét várják itt sokan. Mozdulatlanul feküdve, beletörődve a méltatlanságba. Nem így gondolták. Ki gondolta volna még fiatalon?

Mikor jön megint? Jöjjön máskor is, jöjjön sokszor, megszerettem magát. – kér Róza.

Mosolyog szomorúan, sóvárogva.

2016. december 16.