Ha valaki még nem jógázna, futna, úszna, biciklizne, kirándulna, vagy legalábbis venne néhány mély lélegzetet az egészsége érdekében, azoknak szól, de talán másokat is szórakoztat az alábbi rövid buddhista „motivációs beszéd”. Hát így és ezért törődjünk a testünkkel!
Byron Katie számomra napjaink egyik legizgalmasabb tanítója. Gondolataink hitelességét, gondolataink igazságtartalmát kérdőjelezi meg. Előadásain, műhelyein gyakran elhangzik a kétkedő kérdés: „Igaz ez? Biztosan tudod, hogy igaz?” Egyik előadásán a következőt mondta: „Melyiket választanád? Fiatal, rugalmas, egészséges és gyönyörű testet, mely eléréséhez edzőterembe kell járnod, vagy fiatal, rugalmas, egészséges, boldog gondolatokat, melyek segítségével azt sem érzed problémának, ha a nyakadtól a lábujjadig bénult vagy?”
Az első két nap mindig a legnehezebb. A hajnali négy órás ébresztőhöz ajánlatos hamar hozzászokni, mert végig erre lehet számítani. Hányszor olvastatták el, íratták velünk alá, hogy elfogadjuk az elvonulás szabályzatát? Napi tíz és fél óra meditáció, nincs beszéd, érintés, még a szemkontaktust is kerülni kell. Nincs olvasás, írás, zenehallgatás, csak te vagy. Te és a belső életed. Ezzel foglalkozhatsz. Tíz napig szerzetes leszel. Hajnalban sötét és nagyon hideg van. Az első napokban még a jól megszokott ülésében is keresi a helyét az ember. Rakosgatom a lábaim, néha egész váratlanul elzsibbadnak, de tudom, hogy majd belejövök, így szokott ez lenni.
A meditációban egy pontra irányítjuk a figyelmünket. Végtelenül egyszerű a feladat: végre egy dologra figyelhetünk. Nem kell szanaszét szakadni, millió dologgal egyszerre megbirkózni, zsonglőrködni idővel, teendőkkel. Elcsendesedünk, megpihenünk, a figyelmünket is megpihentetjük vagy a légzésünkön vagy bármilyen más fókuszponton (mantra, hangok, testérzetek stb.).De főként a gyakorlásunk kezdeti szakaszában majd mindannyiunk rácsodálkozunk arra, hogy a meditációban való megpihenés valójában nem is olyan egyszerű.Az elcsendesedés első pillanataiban támadásszerűen jelennek meg a gondolataink, problémáink, az előttünk álló feladataink. Mintha szándékosan és kizárólag csak a bosszantásunkra tennék, mert akkor éppen nem velük szerettünk volna foglalkozni.
Évekig gyötrődtem a reggeli felkelésekkel. Fel kellene kelni gyakorolni, de jól esne még aludni, úgy tűnt, hogy ez a dilemma tárgya. Magamra húzni a takarót, befordulni a fal, vagy az ablak felé és nem mozdulni, sokszor tűnt ésszerűbbnek, mint törökülésben kuporogni egy párnán, és a nagy semmire gondolni. Nem elkezdeni még a napot, megpróbálni kitolni a nap kezdetét még egy fél órával valóban értelmes gondolat, hiszen mindenkinek hajszolt az élete, szükségünk van a pihenésre. Volt, hogy a gyakorlás kényszerének ereje győzött és valahogy kikecmeregtem az ágyból. És volt, hogy a lustálkodás nyerte meg a csatát, egy kis lelkiismeret furdalással a…
A boldogság a tudatodon múlik – ez állt azon a táblán Kathmanduban, a Kopan monostor kertjében, amelyre többek közt a résztvevőknek szánt legfontosabb üzeneteket írták az ott lakó szervező szerzetesek. Bosszantott a dolog. Még hogy a tudatomon. Könnyű meditálgatva élni Kopan gyönyörű kertjében, a világ tetején, a Himalája lélegzetelállító hegyei között, nem szembesülve az élet igazi nehézségeivel. Könnyű így kiegyensúlyozottnak lenni, gondoltam akkor, és kitalálni, hogy a boldogság a körülményektől függetlenül átélhető és csak azon múlik, hogyan fogadom az élet eseményeit.
Nagy erejű a mentális zaj, amivel mindannyian együtt élünk. Reggeltől estig zakatol a fejünkben a sok teendő, probléma, sérelmek, félelmek, aggodalom és mindezekre a kétségbeesett megoldási lehetőségek. Ebben élünk, ez az életünk. Legalábbis úgy gondoljuk, hogy ez sajnos így van, nem lehet másképp. A mentális szokásaink mélyen rögzültek, leginkább öntudatlanul sodornak minket magukkal. Reakcióink automatikusak és ettől úgy érezzük mély változásra nem leszünk képesek ez életben. Azonban ez nincs így. Ahogy Sogyal Rincpoche, az elismert buddhista tanító mondja: ” Minden a szokáson és a gyakorláson múlik”. Ahogy kiépítettük a rossz mentális szokásainkat, úgy le is tudjuk őket bontani. Ehhez egy kis…
Lélegzünk. Mindig lélegzünk. Többnyire nem tudunk róla, a folyamat magától zajlik. Ahogy jóga órán is gyakran elhangzik: A test belélegzik, a test kilélegzik. A test önmagától is működik, ahogy a szív működése, a légzés is automatikus. A légzésre azonban tudunk hatni. Tudjuk mélyíteni, lassítani, légzőgyakorlatokkal edzeni a tüdőt, tisztítani az energetikai rendszerünket. Ha a figyelmünket akarjuk edzeni, légzésünk a figyelem erősítő „tornagyakorlatban” is főszerepet kaphat. A légzésünket meg tudjuk figyelni. Egy pillanatra, több pillanatra, percekre és még tovább is. A figyelmünket a légzésünkre koncentráljuk és csak egyszerűen figyeljük, ahogy a légzés folyamatával szinkronban a hasfalunk, vagy a mellkasunk megemelkedik, majd…
Vajon mindig tudjuk-e, hogy fejben merre járunk? Hová kalandoznak el a gondolataink, miközben a napi rutin tevékenységeinket végezzük? Vagy akár újságolvasás, tévénézés közben? A szöveg megy a szemünk előtt, a tévében az adás, képek villódznak, emberek beszélgetnek, mi pedig teljesen máshol járunk. Két hírfolyam között egy harmadik csendes, elrévedező dimenzióban, amelyről vajmi keveset tudunk. Három párhuzamos információ folyam között egyikre sem emlékezve, igazán egyikre sem figyelve.
„Sok évvel ezelőtt, amikor Jim és én először utaztunk együtt az Egyesült Államokban, egy fa alatt üldögéltünk és mandarint ettünk. Jim arról kezdett el mesélni, hogy mit fogunk csinálni a jövőben. Amikor egy olyan projektről beszélgettünk, amely izgalmasnak tűnt számára, Jim annyira izgatott lett, annyira elmerült a feladatról való gondolkodásban és a társalgásban, hogy elfelejtette, hogy beszéd közben mit csinált. Bekapott egy gerezd mandarint, majd mielőtt elkezdte volna rágni, már a következő szeletet tette a szájába. Nem volt tudatában annak, hogy mandarint eszik. Annyit mondtam csak neki: „Meg kellene enned azt a szelet mandarint, amely már a szádban van.” Jim…