A hajnali szél már napok óta a perzselt fa illatát hozta. Az illat sűrű volt, fojtó, még a ruháimat is átjárta a szoba szekrényében. Reggel hat órakor kint már világos volt, bár a nap még bujkált, nem volt láthatóan jelen az égen. A hegyoldalt sűrű füst borította, a hegy eltűnt mögötte, helyén átláthatatlan fehérség.
Égtek az erdők.
Nem ritka, hogy nyaranta itt lángba borulnak az erdők, az idei forróság már eddig is komoly károkat okozott, pedig az igazi nyár, a májusi negyven fokos hőség, még csak most érkezik. A hegyoldal nem csak a Gangesz túloldalán, de az asram háta mögött is lángra kapott néha. A perzselt növényzet illata reggel különösen átható volt. Megfojtotta a levegőt, felhívta magára a figyelmet, meg kellett keresni a forrását. Esténként az erkélyről figyeltem, ahogy a hegyoldalban a sok hosszú, szabálytalan öltés lángoló pirossal jelölte az erdő sérült területeit. Élő, terjedő, felemésztő tűz volt ez, mely akár egy éjszaka alatt látványosan tört utat magának; forró lávaként folyt a házak felé. Az eső csak hezitált, kérette magát, nem akart megérkezni. Csepergéssel nem sokra mentünk volna, az igazit, dübörgő, nagy és sűrű cseppekben hulló esőt vártuk, mely, mint ragadozó madár az áldozatára, lecsap a városra és végre kioltja szomját a növényzetnek. A Gangesz-parti éttermekben különleges díszkivilágítás mellett lehetett vacsorázni; körben a vöröslő fények kiszámíthatatlan és folyton változó mintát égettek a hegyoldalba.
Napok óta készülődött a vihar. Napok óta egyre közelített, és mint valami színielőadás próbáin, ahol idővel egyre több lesz a díszlet, a kellék, a vihar kellékei is gyülekeztek. Dörgött, villámlott, viharos szél fújt, megfeketedett az ég. Már csak a főszereplő megérkezésére vártunk. Aznap délután esett végre egy kis eső. Nem volt elég, könnyű kis zápor volt csak, mely a lehullott vízmennyiséghez képest túlzón nagy szélviharral érkezett. Az eső hamar elállt, a szél is elcsendesedett, de a levegőben rekedt a folytatás.
A Gangesz túloldalára igyekeztem egy vacsora meghívásra. Az eső utáni hirtelen jött napsütés éppen időben érkezett, indulásom idejére. A város túlpartjára két függőhídon keresztül lehet átjutni. A hidakon mindig sűrű a közlekedés, gyalogosan, kézikocsival, motorral is át lehet kelni egyik partról a másikra. A tehenek és a majmok is csak az emberi útvonalon tudnak közlekedni, így a szűk hidakon gyakran torlódik fel ember és állat. Van, hogy az ellentétes irányból érkező motorosok akaszkodnak össze egymással, máskor tehenek pihennek meg és kérődznek kényelmesen az út közepén, mit sem törődve a körülöttük felgyűlő türelmetlen, toporgó tömeggel.
Estére a viharos szél újra megélénkült, de csak a hídon vettem észre, hogy milyen különös ereje van. A házak nem engedték a szelet maguk közé, megvédték az árusokat, az utcán járókat, de a hídon már szabad utat kapott, tombolhatott kedvére. Az emberek a híd oldalkorlátjába kapaszkodtak, úgy araszoltak előre lépésről-lépésre. Támasz és segítség nélkül nehezen lehetett előre jutni. A szél meglepetésszerűen erősödött fel ott, azon a ponton, ahol már csak az ég és a folyó között jártunk. Nehéz volt levegőt venni, küzdelmes volt minden egyes levegővétel, minden egyes lépés. A híd ide-oda lengett, aszfaltja szemmel láthatóan hullámzott az ember lába alatt, mint földrengéskor. Alul a folyó vadul őrjöngve rohant messzi végcélja felé, hatalmas hullámokat vetve, majd kiszakadva medréből. Az ég fekete volt, a vihar rémisztő haraggal közelített.
Egy fiatal indiai lány a hídon utolért, belém karolt, mintha csak barátnők lennénk, teli szájjal rám nevetett és ezt kiáltotta: „Ugye milyen csodálatos? Élvezd a szelet! Milyen szerencsés vagy, hogy itt lehetsz Rishikeshben!” Mielőtt válaszolni tudtam volna, de legalábbis jelezni neki, hogy a szélvihar ellenére hallom, amit mond, már el is tűnt, mint, aki soha nem volt. A szél egyszerűen tovafújta.
Akkor mertem először igazán körbenézni a hídon és belefelejtkeztem a látványba. Az indiaiak nevettek. Mindenki a másik tekintetét kereste, a szemből jövőét, hogy ezt a vidámságot, az ítéletidő mulatságát megossza azzal, akivel összemosolyog. Az emberek kacagtak a viharos szél erején, ahogy ügyetlenül, botladozva igyekeztek ellenállni neki, és ahogy egymásba kapaszkodva, egymás ruháját markolva próbáltak együtt talpon maradni. Valaki sötét hátteret festett az örömüknek; az ég alja fekete volt, és talán mert az utolsó esélyünket is eljátszottuk, úgy tűnt, hogy méltó büntetésként az utolsó pillanatainkat éljük. De az indiaiakat ez egyáltalán nem zavarta. Mosolygó arcok a hídon mindenhol, háttérben a végítélettel.
A szél elhozta az esőt is, nyakunkba zúdult végre, ahogy már vártuk napok óta.
A riasztó vörös fények pedig kialudtak a hegyoldalban.
2016. június 6.