Önazonosnak lenni kiegyensúlyozott állapot. Nincs rés az én és a között, akinek megélem magam.

Megélem azt az énem, amelyet a legjobbnak, a leghitelesebbnek gondolok. Egészséges önbizalommal rendelkezem, vannak céljaim, eszközeim is, hogy elérjem őket. A nyugati kultúrában az önazonosság a boldogság, elégedettség lehetőségét hordozza magában.

Indiában, a jóga világában az önazonosság- azonosnak lenni, eggyé válni az Én-nel, nem egy sikeres, jól működő személyiség jutalma, hanem isten-élmény. Az Én ugyanis, akivel igyekszünk együttműködni, majd eggyé válni, nem a személyes én, hanem az azon túlmutató lélek, vagy másnéven Atman, a jóga szerint egy isteni (teljes és tökéletes) rész bennünk, mindannyiunkban.

Megfoghatatlannak tűnik és az is, hogy az Én, az igazi, a mindanyiunkban ugyanolyan isteni rész az, ami valójában vagyunk, ő az állandó bennünk, a személyiség a változó. A személyiséget mint egy ruhát, ránk dobott kabátot, csak magunkon hordjuk, de valójában mélyen az alá, mögé, fölé kell néznünk, ha szeretnénk megtalálni az Önmagunkkal való valódi azonosságot. Önazonosnak lenni tehát a jóga felfogása szerint nem az egó és a személyiség sikere, hanem maga a megvilágosodott -éntelen- állapot.

Vannak olyan pillanatok az életben, amelyekben az én feloldódásán keresztül megtapasztalhatjuk az éntelen állapotot. A boldog, euforikus pillanatokban, a katarzis élmények során gyakran teljesen elfelejtkezünk magunkról. Eggyé válunk valamivel, ami túlnő a személyiség határán.

Elveszíteni magunkat egy varázslatos pillanatban, isteni (személytelen) eksztatikus élmény.

Valóban, az eggyéválás lehet a kulcsa a jóga Önazonosságnak. De vajon, a csúcsélményeken kívül, hol keressük az isteni önazonosságot? Az értelmünk segíthet felderíteni a legbelső lényünknek a milyenségét, hollétét, de nem tud minket végigvezetni a hozzávezető úton. Úgy tűnik a tudás nem lehet végig a segítségünkre.

Mit is tudhatunk, mit mond a jóga erről a belső isteni esszenciáról? Megfoghatatlan, megismerhetetlen, felfoghatatlan, hatalmas. Maga az öröm, a teljes eksztázis, a teljesség. Túl van a gondolatainkon, az értelmünkkel fel nem fogható.

Lehetetlennek tűnik a feladat, megtalálni a hatalmas Én-t, akinek már a jellemzése is értelmezhetetlen, hiszen a jelenség maga kategóriákba nem sorolható, mindenen túlmutató, eksztatikus jellegű. Vajon van-e elég bátorságunk elmerészkedni magunkban egy olyan világig, amely megfogalmazására, leírására nincsenek szavaink?

Nehéz feladatnak tűnik a jógikus önazonosság elérése, legalábbis a személyiséget rendezni, rendbehozni, sikerre vinni – mintha ezekhez a célokhoz több eszközünk lenne a nyugati kultúrákban. Az isteni énnel való önazonosságot felfedezni igazi életcél, sok gyakorlást igényel, és mintha szükséges lenne hozzá valami más is; velünk született képesség arra, hogy átlássunk a személyiség szövetén, és hogy vágyjunk arra, hogy ne a személyiséggel, hanem az isteni esszenciával legyünk (ön)azonosak.

Az én határai nem csak az euforikus, önfeledt pillanatokban tágulhatnak a végtelen felé, hanem váratlan, erőtpróbáló, sokszor tragikus események kövekeztében is. Olyankor a világunkban repedések keletkeznek, megbomlik a fenntartott egység, az ahogyan voltunk magunk és a világ számára, amilyennek a világot láttuk. Már semmi nem lesz olyan többé, mint azelőtt volt. Az ismeretlen férkőzött az életünkbe és írja át a személyiségünk határait. Megjelennek a kérdések a sorsról, a halálról, istenről, isteni igazságszolgáltatásról. Megjelenik a bűntudat és a mindent feketére festő harag. Válaszaink többnyire nincsenek, így egyetlen jó megoldásnak az tűnik, ha nem gondolunk a nyomasztó, megválaszolatlan kérdéseinkre. Az én vége ott van, ahol az ember számára az ismeretlen kezdődik.

Szeretjük azt hinni, hogy a sorsunkat kézben tartjuk és mindig mi irányítjuk. Egy váratlan nehéz élethelyzet azonban azt a felismerést hozhatja el számunkra, hogy ez nem így van, nem mindig van így.

Az ismeretlen riasztó, fájdalmas és gyakran meglepetésszerűen érkezik, valójában azonban mindig is velünk volt. Ott ült a békés, boldog családi asztalnál, velünk tartott a családi nyaraláskor, ott volt a gyerek ártatlan mosolyában. Jelen volt és van mindig, mindenhol, még ha sokáig nem is láttuk. Az ismeretlen pontosan annyira része az életünknek, mint a rend és a stabilitás.

Van, aki nem lát túl a családján, a gyerekein, van, aki a munkáján, van, aki a sérelmein, van, aki a múltján, a gyerekkorán. El vagyunk foglalva a korlátainkkal, amelyek átkok és védelmezők egyaránt. Védik és sakkban tartják a személyiséget. Kijelölik a feladatot, meghúzzák a határokat. A korlátaink azonban leválasztanak minket az ismeretlentől, amely váratlan eseményeket sodor elénk, és amelyek előtt olyankor értetlenül állunk. Hogy történhet velünk bármi, amit nem tudtunk elképzelni, hogy megtörténhet velünk? Megtörténik. És ott, abban a pillanatban, vagyis inkább folyamatban, ami a pillanatot követi, az énhatárok kénytelenek tágulni, tolódni kifelé. Lehet a hosszan tartó keserűséget, haragot, hibáztatást is választani, istent, az életet átkozni, akár az én részévé tenni, de kérdéseink, a sok „miért”, attól még válasz nélkül maradnak. Ha azonban fájdalmunkban, kényszerű helyzetünkben valóban elkezdjük a válaszokat keresni, már el is indultunk a jóga szerinti (isteni) önazonosság felé.

Az isteni önazonosság megtapasztalásához a legismertebb út a jóga és a meditáció útja. Mindkettő gyakorlása során a figyelmünket elvonjuk a külvilágtól és magunk felé, befelé fordítjuk. Nem analizálunk, értelmezünk, csak egyszerűen és csendesen figyeljük azt, ami a testtel, testen belül, az elmében, a gondolatokkal történik. Szemlélődünk, elcsendesítjük magunkban az aktív cselekvőt, az ítélkezőt, a problémamegoldót. Beljebb lépünk önmagunk, egy csendesebb világba, a jóga szerinti igazi Önmagunk felé. A befelé figyelés, elcsendesedés folyamatában az egó egyre inkább háttérbe szorul, hogy átadja a helyét, trónusát, valami másnak, egy belülről fakadó, bent létező akaratnak. A személyiség keretei kitágulnak és ekkor már a személyes vágyak helyett egyetemes értékeket képvisel: szeretet, alázat, hála, önzetlenség, bizalom, belső erő. Az egyéni akarat itt, ezen a ponton erejét veszti.

————————-

Talán ez az ébredező belső erő késztetett arra, hogy felszámolva az itthoni életem, néhány évvel ezelőtt Indiába és Nepálba utazzam, hogy jógát, meditációt tanuljak és gyakoroljak. Az indiai Rishikesben személyes tanítóm is lett, egy kanadai származású idős szerzetes, a Sivananda asram lakója, aki azt tanította nekem: „Bízz abban, ami egészen idáig hozott téged.”

Miért vagyok itt, miért teszem, azt, amit teszek? Vajon szükséges volt-e ez a radikális változás? – kérdeztem őt kétségbeesve, magamról. A válasza mindig megnyugtatott: „Néha a legirracionálisabbnak tűnő tett a legracionálisabb, csak nézőpontot kell hozzá váltani, hogy lássuk.”

Bizni kell tudni abban is, hogy az életnek néha úgy van célja veled, hogy nem tudod pontosan, miért történik az, ami történik. Néha a belső késztetés többet vár tőled mint, amit addigi életed során elértél. Jobban kell értened az életet, többet kell látnod, meg kell tanulnod bízni, hinni valami másban is, mint, amit a fejedben tudsz, amit már megfejtettél, tapasztalataidból, tanulmányaidból összeraktál.

Van valami nagyon izgalmas, felfedezni való ebben a világban. Az élet nagy rejtélye, a születés és a halál körforgása, a sors, a történések láncolata, a találkozások és elválások törvényszerűsége. Így, ebből a nézőpontból az élet a legnagyobb ismeretlen.

————————-

Az önazonosság keleten és nyugaton is nagy érték. A két kultúra felfogásában a különbség egy kérdésben mérhető: Kinek az irányításában hiszünk?

Az individuum erejében, az emberi tudás mindenekfeletti hatalmában, vagy egy láthatatlan, megfoghatatlan külső/belső erő vezérlésében amely eleinte csendesen, időről-időre egyre hangosabban, néha pedig hangosan kiabálva igyekszik felhívni figyelmünket a létezésére?