Számomra a gyakorlás lényege a figyelem gyakorlása.

Figyelni, és csendben (is) tudni szemlélődni.

Megnézni innen, onnan ugyanazt, aztán messzebb menni és onnan is ránézni. Addig tágítani a teret a figyelmem tárgya körül, amennyire csak lehet. Mert az igazságot – ha már mindenképpen ítéletet szeretnénk mondani valamiről – nehéz meglátni. Magasról talán, minél magasabbról, a lehető legtávolabbi pontról érdemes ránézni, hátha onnan lesz esélyünk. Amikor elkezdünk mélyebben figyelni, jobban érdeklődni az élet eddig nem felfedezett részletei iránt, szükségszerűvé válik, hogy lassítsunk a reakcióinkon. Ha véleményt kell formálni, hagyjunk egy kis időt a mondandó megérlelésére, hiszen ha figyelek, sok információt tudok összegyűjteni, sokkal többet, mintha csak vakon és azonnal mondanék, vagy tennék valamit. Lehet akár élő párbeszédben is időt kérni: nem tudom még, nem látom át, utána kell járnom, el kell olvasnom ezt és azt. Az egyik legfontosabb, hogy magunkba nézzünk: Hogy vagyok én ezzel a dologgal és miért? Megengedhetem-e magamnak a tiszta utálkozást, elhamarkodott ítéletet, gyűlölködést?

Miután időt adtunk magunknak még az is előfordulhat, hogy az összegyűjtött információinknak köszönhetően megváltozik a saját „igazságunk”.

Gyakran ugyanis túl közelről nézünk. Mintha az, amit véleményezünk az arcunk előtt közvetlenül játszódna, és ott nem is tud másképp látszódni, csak homályosan. Bizonyos részletek elnagyoltak, mások az arcunkba kiabálnak, nagyok, látványosak, színesek. Mintha közvetlenül egy TV képernyője előtt ülnénk. Sűrű a néznivaló, rögvest hat ránk, azonnali reakciókat gerjeszt, nincs idő gondolkodni, csak hirtelen odavágni azt, ami egész egyszerűen nem lehet az igazság. Nincs körülötte tér, nincs átgondolva, nincs mérlegre téve. Pedig, ha néhányat hátralépnénk, megláthatnánk, hogy a háttérben is történnek dolgok. Valami, ami lehet, hogy minden hangos eseménynek a mozgatórugója és nekünk erről fogalmunk sincs, hiszen arra nem figyelünk, nem vesszük észre, nem is látjuk. A TV előtt néhány lépéssel, ki veszi észre az apró mozzanatokat a háttérben?

Egész más, – maga az érzés is – amikor egy hegytetőről nézünk szét. Tágas lesz a vidék, jobbra, balra, lefelé, felfelé is lehet szemlélődni. Milyen más onnan a városlakók, mint apró hangyák, nyüzsgő-mozgó belső világa. Föntről még olyan jövőbeli eseményeket is láthatunk, amit a hangyák odalent még csak nem is sejtenek.

A figyelem az egyik legfontosabb „érzékszervünk”. Figyelni pedig nem csak közelre kell megtanulni. Nemcsak a bogarat kell tudni szemlélni, vagy egy vírust a mikroszkóp alatt. A figyelem gyakorlásával a figyelem látóterének tágulása is bekövetkezik. Ha tisztábban látom magam, akkor tisztábban látok másokat is. Ha észreveszek valamit magamban, amit másokban elítélek, (és van bennem némi hajlandóság a belátásra) akkor csendesebbek lesznek az ítéleteim. Minél mélyebbre jutok magamban, annál csendesebbek…

„A tiszta felfogáshoz vezető első lépés az, hogy felismerjük, mit hagytunk figyelmen kívül, amiről azt sem tudtuk, hogy figyelmen kívül hagytuk.” Daniel Goleman: Fókusz

Nem veszünk észre olyan dolgokat, amelyek árnyalhatnák, vagy akár meg is változtathatnák a gondolkodásunkat.

Lehetne belőlünk egy másik, egy jobb ember, a világból egy jobb világ, ha rögtön ítélkezés helyett megtanulnánk végre figyelni.